Hagyomány immár, hogy az év végéhez közeledve a klímaváltozással kapcsolatos események szemüvegén keresztül visszatekintek az eltelt évre a Mérce hasábjain. 2021-ben azt írtam, ez volt az az év, amikor a klímakrízis ránk rúgta az ajtót. 2022-ben nem csupán betört az éghajlatváltozás a nappalinkba, de nekiállt szét is verni a lakást. 2023-ra a leginkább talán az illik, hogy ez az az év, amikor az éghajlati válság végleg kilakoltatott minket a megszokott világunkból, és valami teljesen új, ismeretlen és sötét jövő felé indított el.
Bár optimizmusra semmi okunk, de ne legyünk defetisták sem: nem egy megváltoztathatatlan és végzetes úton vagyunk rajta. Megfelelő cselekvéssel sok mindent meg tudnánk még menteni pusztuló világunkból. Közös cselekvésünk ugyanakkor messze nem mérhető ahhoz a sürgető valósághoz, amit a klímaváltozás jelent. Sokszor inkább a katasztrófákból profitáló; a krízist előidéző okok helyett a valósággal szemben forradalmat hirdető politikai cselekvések sikerét hozta ez az év. Az összkép borús, és alig-alig vannak apróbb, bizakodásra okot adó jelek.
(1.)
Egy teljesen új klímavalóság
A klímatudósok és szakértők év eleje óta döbbenten figyelik ahogy a globális éghajlati adatok egymás után lépnek ki a valóságnak abból a szeletéből, amit eddig ismertünk, és korábban soha nem látott tartományokba katapultálnak. Legyen szó a földfelszín átlaghőmérsékletéről, a Déli-sarki vagy arktikus jég kiterjedéséről, az óceánok hőadatairól, a kanadai erdőtüzek kiterjedéséről vagy egy sor más klímaváltozással kapcsolatos adatsorról, a görbék 2023-ban leszaladtak a grafikonokról.
Az éghajlati válság kapcsán a 80-as években már a vészharangot kongató klímatudós szerint a felmelegedés felfoghatatlan mértékben felgyorsult, már a 2020-as években (vagy akár már jövőre) túllépjük a Párizsi Megállapodásban kitűzött 1,5 fokos mértéket, 2050-re a 2 fokot is, és a vége megjósolhatatlan.
A dubai klímacsúcsra időzített, a globális éghajlati fordulópontokat vizsgáló jelentés szerint
legalább öt területen már bizonyíthatóan túl vagyunk azon a ponton, ahol még megállítható az önerősítő, és egyre gyorsuló folyamatok viharos sebességű lezajlása.
Ezek a grönlandi és a nyugat-antarktiszi jégmezők összeomlása, a szárazföldi és tenger alatti permafroszt olvadása, az észak-atlanti áramlási rendszer felborulása és a trópusi korallzátonyok pusztulása. A grönlandi gleccserek olvadása az elmúlt 20 évben az ötszörösére gyorsult. Spanyolországban december közepén 30 fokot mértek. Június óta valamennyi idei hónap a valaha mért legmelegebb volt a bolygón, novemberben két napon is a globális átlaghőmérséklet több mint 2 fokkal volt magasabb, mint az iparosodás kezdete előtt, és ezzel 2023 lett a mérések kezdete óta tapasztalt legmelegebb év a Földön. Európa a globális átlagnál kétszer gyorsabban melegszik, mostanra 2,2 fokkal magasabb a kontinens átlaghőmérséklete, mint az iparosodás előtt.
Egy vezető klímatudós már a szeptemberi adatokat „abszolút eszelősen őrültnek” nevezte, ami magyarra fordítva annyit tesz: ezt jól eltoltuk.
Nincs erről tovább mit vitázni, a klímakatasztrófa kellős közepén állunk. A bolygó egy jelentős része 2070-re emberi életre alkalmatlanná válik. És még ha tudjuk is, hogy az elszálló adatok részben az idén tavasszal indult El Niño-jelenséggel állnak összefüggésben, a valóság inkább az, hogy épp az elmúlt három egymást követő, a globális klímát erősen hűtő La Niña-év maszkírozta el előlünk az éghajlatváltozás valódi mértékét, és most egyszerre szembesülünk azokkal a feltorlódott, klímarendszerszintű változásokkal, amiknek hatásait eddig elrejtette előlünk a La Niña-hatás.
(2.)
A globális klímadiplomácia lemarad a valóságról
A 24 óra késéssel, december 13-án véget ért dubai ENSZ klímacsúcs, a COP28, nem járt messze attól, hogy végleg önmaga paródiájába forduljon. A klímacsúcsnak már a kiindulópontja is vitatható volt. Egy pazarló gazdagságát fosszilis energiahordozókból megteremtő, a velük való üzletelést továbbra is korlátlanul folytató, szélsőséges társadalmi és emberi jogi egyenlőtlenségeket felmutató helyszín adott otthont az idei találkozónak. Házigazdaként Szultán al-Dzsáber, az Emírségek nemzeti olajvállalatának ügyvezető igazgatója elnökölte a csúcsot, aki a COP28-at gyorsan további gáz- és olajügyletek nyélbe ütésére használta fel.
A körülmények sem voltak túl kedvezőek: háború Ukrajnában és a Közel-Keleten, az európai politika jobbratolódása révén aggodalmak az EU-klímapolitikájának jövőjét illetően, vagy a Kína valamint az EU és az Egyesült Államok közötti feszültségek növekedése révén a jóhiszemű együttműködés lehetőségének csökkenése (a három szereplő együtt a globális kibocsátások közel feléért felelős), mind erősen le kellett, hogy hűtsék a várakozásokat. A tárgyalófelek előtt pedig egy csomó, évek óta tologatott, megoldatlan ügy hevert. A szegény országokat támogató illetve az ott elszenvedett klímakárokat kompenzáló globális alapok feltöltésétől a metánkibocsátás csökkentésén át a fosszilis támogatások leépítéséig és a megújulókra való átállás felgyorsításáig.
Mindezek fényében a COP28 teljes kudarca sem lett volna meglepő, és nem is álltunk messze tőle.
Az olajtermelő államok és cégek példátlanul erős lobbija övezte a tárgyalásokat, a menet közben megismerhető szövegváltozatokból pedig egyre-másra tűntek el a valós vállalások, a számonkérhető ígéretek és alapvető célok. Végül, bár az elfogadott dokumentum és a teljesítettnek tekinthető ígéretek nagyon messze vannak a szükségestől, a nemzetközi klímatárgyalások teljes összeomlását elkerültük. Rögtön a COP28 első napjaiban pecsét került a klímaváltozás által a szegény országokban okozott károk kompenzálását, megtérítését célzó alapról szóló megállapodásra. Igaz, a tényleges felajánlások jelenleg nem haladják meg az 1 milliárd dollárt – a valóságban ennek több százszorosára lenne szükség, az alap puszta léte pedig, amíg nem kerül feltöltésre, semmilyen problémát nem orvosol. Fontos áttörésként értékelhető, hogy a klímatárgyalások történetében először a fosszilis energiahordozók használata egyértelműen az éghajlatváltozás elsődleges okaként került megnevezésre, és a tőlük való „fokozatos eltávolodás”, mint cél, belekerült a végső dokumentumba.
Ugyanakkor számos megkérdőjelezhető menekülőutat biztosítottak számukra a CCS és egyéb technológiák középpontba állításával, ráadásul az „alacsony karbonkibocsátású” technológiák forszírozása olyan, más területeken súlyos károkat okozó energiaforrások támogatása előtt nyitja meg az utat, mint a biomassza vagy az atomenergia. 2023-ban ugyanakkor mindez már édeskevés: rég nem arról kellene vitatkozni, hogy akkor van-e vagy nincs szerepe a fosszilis energiának a klímaváltozásban, és hogy a távoli jövőben fokozatosan majd le kell-e válnunk róluk, illetve milyen más károkat okozó, drága energiatermelési formákat tudunk finanszírozni, hanem egy világos útitervre lenne szükség a fosszilisek kiváltására, illetve az energiahatékonysági és megújulós beruházások sokszorosára gyorsításának konkrét lépéseire.
A Dubaiban rögzített felajánlások a Nemzetközi Energiaügynökség becslése szerint alig 30%-át fedik lenne annak a kibocsátáscsökkentésnek, ami a 1,5 fokos célhoz szükséges lenne. A klímatárgyalások eredménye még ígéretszinten is rettenetesen messze van a szükségestől, és akkor a végrehajtási deficitről – a soha meg nem valósuló ígértekről – még szót sem ejtettünk, pedig tele velük a padlás.
A COP28 épp csak a legrosszabbat kerülte el, de nem tudott biztató jövőképet felfesteni.
(3.)
Európa megingása
A nemzetközi klímadiplomáciának évtizedek óta az Európai Unió a zászlóshajója, és legfontosabb előmozdítója. Európának azonban idén önmagával is meggyűlt a baja. A populista politikusok unió-szerte rátaláltak az EU zöld célkitűzéseire, mint amelyek ellen hergelve teret nyerhetnek. Hollandiában az intenzív mezőgazdaság pusztító metánkibocsátásának korlátozása miatt aggódó gazdák tiltakozására települt rá nem csak Geert Wilders, de Marine Le Pentől Donald Trumpon át a lengyel kormányig a globális populista szélsőjobb színe-java. Németországban az AfD az egész Green Deal elutasításával kampányol. Ausztriában a veszélyes növényvédőszerek kivezetése vált a szélsőjobb által felkarolt kampánytémává. Általában, Európa-szerte a jobboldali, szélsőjobboldali populizmus a zöld átmenet, a klímaváltozás elleni küzdelem opponálásával igyekszik népszerűségre szert tenni.
A jobbközép Néppárt pedig, hagyományos, soha be nem váló receptje mentén elindult a szélsőjobb után, hátha ezzel javítani tudja a támogatottságát, és meg tudja állítani a szélsőjobb előretörését. Ami persze szokás szerint nem történt meg, a szélsőjobb, köszöni, jól van, közben viszont sikeresen derékba törték a 2019-ben a néppárti Ursula von der Leyen által útjára indított Európai Zöld Megállapodás (Green Deal) megvalósulását.
Manfred Weber, Orbán tíz évig való tutujgatása után ismételten bizonyította tökéletes alkalmatlanságát és elvtelenségét.
Az előzővel egy Európa számára mostanra rendszerszintű veszélyt okozó rezsim megszilárdulásához járult sikeresen hozzá, az utóbbival Európa zöld átállásának útjába gördített jelentős akadályokat. Az EPP a nyár elején kis híján kivégezte a Green Deal egyik sarokkövének számító, az európai ökoszisztémák pusztulásának megelőzését célzó természet-helyreállítási jogszabályt, és bár végül az Európai Parlament elfogadta a jogszabályt, annak számos alapvető fontosságú elemét sikerült kilúgozniuk a javaslatból. De a néppártiak többsége a szélsőjobbal tartott a Green Deal más, főleg mezőgazdasági vonatkozású céljainak megakadályozásában is, legyen szó az általános növényvédőszer-szabályozásról, a valószínűsíthetően rákkeltő glifozát engedélyezéséről, vagy az európai Közös Agrárpolitikának a klímaválsággal összhangban lévő átalakításáról.
A Green Deal megingott Európában, célkitűzései, amelyek eddig meggyőző parlamenti többség támogatását élvezték, pártpolitikai taktikázás tárgyává váltak, és így jövője több mint kétségesnek látszik.
A 2024-es európai parlamenti választások várhatóan átrendezik az erőviszonyokat az EU legfőbb választott testületében. És bár a szélsőjobb várhatóan nem tör olyan mértékben előre, hogy önmagában képes legyen alakítani az európai döntéshozatalt, a Néppárt stratégiaváltása nyomán az eddigi Green Deal-párti, centrista együttműködés biztosította többség szertefoszolhat, és a jobbközép konzervatívok a szélsőjobbal együtt új többséget alkothatnak. Az EPP politikai céljainak eléréshez nyújtott támogatás ára a szélsőjobb részéről várhatóan az Európai Unió zöld, éghajlati célkitűzéseinek feladása lesz. Ha pedig Európa bukik, valószínűleg jó időre búcsút mondhatunk még azoknak a mérsékelt globális klímapolitikai céloknak is, amelyek amúgy még mindig nem elegendőek az éghajlatváltozás megfékezéséhez.
(4.)
Highway to Hell
Végezetül vessünk egy pillantást szűkebb környezetünkre, nézzük meg, hogy alakultak a klímapolitika kilátásai Magyarországon. „Hazánk fokozottan kitett az éghajlatváltozás negatív hatásainak, legyen szó hőhullámokról, aszályról, a megváltozó csapadékmintázat miatti villámárvizekről, extrém szélviharokról vagy az eltolódó vegetációs időszak miatti fagykárokról. A biztonságos(abb) éghajlati jövő fenntartása miatt elemi érdekünk a globális felmelegedés mérséklése és az elkerülhetetlen hatásokhoz való alkalmazkodás.” – írta még októberben a masfelfok.hu klímapolitikai szakportál elemzése.
A megállapításokhoz aligha fér kétség, minden, a témához minimálisan értő szakember egyetért velük. Leszámítva természetesen a magyar kormányt, amely 2023-ban, az egyre fenyegetőbb klímakatasztrófa árnyékában inkább messzebb vitte az országot a probléma kezelésétől. Ahogy az előbb említett elemzés rámutat,
Magyarország frissített, szeptemberben elején közzétett új Nemzeti Energia és Klímaterve néhány jónak látszó, de igazából alig számonkérhető célszámon túl szinte semmit nem tartalmaz, ami akár a kibocsátáscsökkentést, akár hazánk klímaalkalmazkodását érdemben elősegítené.
A megújulós célok elégtelenek, és bár az Európai Bizottság nyomására a kormánynak végül fel kell adnia a nevetséges, és teljesen abszurd szélerőmű-tilalmat, az új kapacitások Lantos miniszter bejelentése szerint csupán 2028 után jelennének meg a rendszerben, és hosszú távon is maximálisan 1000 MW teljesítménnyel. Ez ellen mond lehetőségeinknek, a klímacselekvés igényeinek, a gazdasági racionalitásnak, és tulajdonképpen minden másnak is. A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont friss tanulmánya szerint 16.000 MW (16GW) kapacitás lenne gazdaságilag, jogilag és technológiailag racionálisan telepíthető Magyarországon, és ennek nem elhanyagolható része már akár a következő 5-7 évben. Ez a kapacitás Paks II. tervezett áramtermelésének dupláját tudná biztosítani, olcsóbban, és orosz függés nélkül – de persze nem Magyarországon!
A masfelfok.hu szerint hiányoznak a tervből az épületfelújítási, energiahatékonysági programok is, nem foglalkozik az energiaszegénység kérdésével, ehelyett a biomassza alapú energiatermelés CO2-elnyeléssel (CCS) való kombinálásának ijesztő ötletében látja a magyar energiagazdaság kitörési pontját. Aminek végeredménye persze mindenki számára nyilvánvaló:
méregdrága energiatermelés érdekében letarolt erdők a klímakatasztrófa kellős közepén.
De nem csak az energiagazdálkodás területén jár a magyar kormány totális tévúton. Az idei év nem írható le Magyarországon anélkül, hogy kitérnénk a kormány gazdaságfejlesztési rémálmára, a szédületes ütemben sokasodó akkumulátorgyárakra is. Ezek elképesztő energiaéhségének kielégítésére semmilyen hihető tervvel nem rendelkezik a kormány, iszonyatos vízigényük viszont várhatóan végképp beteszi az ajtót az amúgy is fogyatkozó, a klímaváltozás miatt pedig egyre inkább veszélyeztetett felszín alatti vízkészleteinknek.
Különösen a már most is aszályos alföldi területeken, mint Debrecen környéke, ami az új magyar akkumulátoripari fellegvárrá kezdi kinőni magát, úgy, hogy már jelenleg is súlyos probléma a terület talajvízszintjének rohamos süllyedése, és az ehhez kötődő felszíni természeti rendszerek (pl. a debreceni Nagyerdő) fokozódó kiszáradása. A következményekhez aligha fér kétség. A Homokhátságon zajló sivatagosodás (amelyet megdöbbentő fotósorozat is bemutat) az alföldi területek jelentős részére ki fog terjedni, az aszályok időtartamának növekedését és a felszíni vizek vízhozamának csökkenését a felszín alatti vízbázisok elérhetőségének csökkenése fogja súlyosbítani.
Ráadásul a kormány mintha szántszándékkal, szisztematikusan pusztítaná az elkövetkező évtizedek talán legfontosabb, stratégiai jelentőségű természeti kincsét, vízkészleteinket.
A felszín alatti vízkészletek eltékozlása mellett nagy tavaink élő rendszereit is elképesztő ütemben és eltökéltséggel teszik tönkre. A Fertő tavi gigaberuházás újraengedélyezése megmutatja, hogy semmi nem tántoríthatja el a kormányzatot a pusztítás végigvitelétől. A Balaton-part szisztematikus beépítése, a nádasok irtása, a megalomán turisztikai tervek, a hatalmas vitorláskikötők egyértelművé teszik, hogy a tóra kizárólag jövedelemforrásként, élménymedenceként tekintenek, annak ökológiai korlátai semmilyen formában nem játszanak szerepet a döntéshozatalban. A következményeket megint csak nem nehéz megjósolni: pusztuló tó, újabb elvesztegetett vízkincs.
Mindez jórészt azért lehetséges, mert a két évtizede folyamatosan leépülő környezetvédelmi hatósági rendszer semmiféle korlátot nem képes már állítani, és semmilyen ellenőrzést nem tud gyakorolni a politikai hátszéllel megvalósuló beruházások felett. A „környezetvédelmi hatósági szerződés” című friss abszurd, amely lényegében menlevelet ad tetszőlegesen kiválasztott beruházások részére a környezeti szabályok áthágásához, ennek a ténynek a jogszabályokba foglalása. A környezet pusztításának útjába álló gátak végképp leomlottak. Az elbaltázott hulladékkoncessziót, a hulladéklerakást könnyítő, és így a felszín alatti vizek szennyezésének kockázatát növelő törvénymódosítást, vagy a hatóságok helyett a környezet tönkretétele ellen fellépni akaró civileket is újfent megbélyegző és fenyegető szuverenitásvédelmi törvényt már épp csak megemlítjük, mint amelyek szintén hozzájárulnak majd ahhoz, hogy Magyarország ne csak a közös globális kibocsátáscsökkentési erőfeszítésekben ne vegyen részt lehetőségeihez képest, de az ország alkalmazkodása se történjen meg a rohamos ütemben átalakuló klímához. Magyarországon dühödten és ellentmondást nem tűrően pusztítanak el mindent, amire az ország túléléséhez a következő évtizedekben szükség lesz.
Nem sok jót hozott 2023 az ökológiai krízis, az éghajlatváltozás miatt aggódók számára. A probléma azonban nem csak a miénk, következményeit mindannyian meg fogjuk tapasztalni. Az idei év fejleményei csökkentették annak az esélyét, hogy ezeket a következményeket kezelhető kereteken belül tudjuk tartani. A klímakatasztrófa immár körülöttünk dübörög. A világ azonban nem cselekvésünk léptékének a válság nagyságrendjéhez igazításával válaszolt, hanem a félrenézést, az időhúzást választotta – jobb esetben.
A jó hír az, hogy ezek a döntések még nem véglegesek. Ha szűkül is a rendelkezésre álló időablak, és minden év késlekedéssel egyre radikálisabb lépésekkel lehet csak eredményeket elérni, még mindig van lehetőségünk egy többé-kevésbé kezelhető helyzet elérésére. A rossz hír az, hogy mely országok, területek milyen mértékben fogják megszenvedni a klímaváltozást, az nem csupán egyfajta „klímalottó” függvénye.
Vannak területek, amelyek vélhetően menthetetlenek, amik a természeti folyamatok eredményeként lakhatatlanná, vagy rendkívül problémássá válnak.
De sok átmeneti zóna van, ahol a természeti folyamatok kedvezőtlenek ugyan, de nem feltétlenül végzetesek. Ahol a ma döntései, az alkalmazkodási lépések időben való végrehajtása, a felkészülés sikere határozzák meg, hogy hogyan vészelik majd át a Föld klímájának fokozódó átalakulását. Magyarország ilyen régió. És ma felkészülés, alkalmazkodás helyett mindannak a rövidlátó pusztítását tapasztaljuk, amire szükségünk lesz a klímaválság korában.
Forrás: merce.hu
